- Olyan rég láttalak, úgy örülök neked! - nevetett és sürgött-forgott a kávé készítése körül Lujza.
   Keze gyors, gyakorlott mozdulatokkal darálta a kávét, majd felöntötte a forró vízzel. S közben egy pillanatra sem hagyta abba a csevegést.
- Miért nem jöttök gyakrabban? Te és Dallanan mindig is a legjobb barátaim voltatok. Én Lizám, miért jöttök íly ritkán?
- Nem is tudom. - felelt csöndesen, gondolkodva a zöldszemű elf leány, miközben lassan végighordozta tekintetét a parányi konyhában.
   Nem törp-lak volt. A tárgyak mind emberiek. Lujza sámlin állt, hogy elérje a tűzhelyet, ahonnan a frissen főzött kávé illata, lassú felhőként terítette be a fáklyákkal megvilágított kis helyiség levegőjét. Egyszerű fabútorok, semmi ciráda, tipikus katonai szállás konyhája volt ez. Bár látszott Lujza próbálta kicsit hangulatosabbá tenni a helyet, ami a műhely után a kedvence volt.
   Nem tud szabadulni a tűz és a parázs mellől. - gondolta és mosolygott magában, majd szeme megakadt egy kis függönyözött szekrényen. Nem igazán illett a függöny semmihez, mégis a rideg egyszerűségbe egy kis színt hozott a Mindenki Egyért Klán főhadiszállásának konyhájába. Tényleg nagyon ritkán látogatjuk őt, pedig úgy szeret minket. – gondolta s mivel Lujza kérdése kellemetlenül érintette így, hirtelen témát váltott.
- Min dolgozol mostanában kicsi Lujzám? Új találmány, vagy új fegyver, esetleg páncél?
- Őőő, izééé. - hebegett a kis törp. - Tudod, egy olyan - és itt suttogóra fogta - kardon amilyet még senki nem kovácsolt. Nem állja útját se kő, se acél, se védő mágia.
- De ez titok! - kacagott fel hangosan, arcán az a mindig csintalan mosoly ült. Megrázva copfját, pajkosan Lizára kacsintott és a gőzölgő csészéket kettéjük elé tette az asztalra.
- Amúgy, hites férjed merre kószál? - szürcsölt bele - apró csészéjét két kezébe fogva, mint egy gyermek - a frissítő fekete nedűbe.
- Azt mondta hírt kapott egy ősi ellenségéről és utánanéz. Olyan érdekes fényeket láttam a szemébe, amilyeneket még soha, s mikor indultában megcsókolt, egy árnyat láttam átsuhanni a fények között. Baljós volt és ijesztő. Azt hiszem ezért is jöttem most hozzád, mert aggódom, és te mindig megnyugtatsz, megnevettetsz.
   Lujza könyökével megtámasztott fejjel leste Lizát. Pufók arcát meggyűrve apró vigyort élesztett fél arcán. Hallgatott egy pár röpke pillanatig, kávéscsészéje mélyére, majd ismét a kecses elf lány szemeibe nézett, s kisvártatva felcsattant – keményen, de a tőle megszokott pajkossággal.:
- Akkor hát miért nem mentél vele kis bolondom?
- Mert úgy éreztem nem tehetem. Ez az ő dolga és tudod, hogy ő sem szól bele az én dolgaimba. De kérlek beszéljünk inkább másról, mert, ha most erre gondolok, belefacsarodik a szívem.
   Lujza felpattant, álltában kortyolt egy utolsót italából, majd a tűzhely mellé ugrott. Rádobott néhány fát a tűzre, mintha az kialvófélben lett volna, majd hirtelen megpördült és harsányan, kezét csípőre téve így szólt:
- Látod, milyen bolondos a barátnőd? Ilyen szépen felöltöztél és én még csak meg sem dicsérem a ruhádat. – kacagott és nevetett a térdét csapkodva. Odaszaladt Lizához, parányi kezeivel, körbefonta az elf leány puha kezeit és felrántva őt az asztaltól táncra hívta.
- Hadd lám hogy forog!
   Eltelt a nap s Liza gondolataiból a sötét fellegek majd teljesen eltűntek. Sokmindenről beszéltek, s még többet nevettek. Lujza megannyi izgalmas és vicces történettel szórakoztatta vendégét, mígnem leszállt az alkony.
   Lujza épp a vacsorával tüsténkedett és az utolsó simításokat végezte az önteten, melyet a pompás illatú, gőzölgő húsokra szánt.
- Lizám gyere csak ide, szerinted elég..
   Ekkor hirtelen szél csapta ki a spalettákat és a szoba levegője hirtelen lehűlt. Liza, épp állt volna fel ám valami eltaszította.
- Liza!
   A hangot csak ő hallotta és hirtelen olyan fájdalom hasított a szívébe, hogy egy könnycsepp gördült le arcán, majd hófehér ruhájában a padlóra omlott.
- Dallanan. - tört fel belőle kedvese neve s egy apró véres csík szivárgott ki rózsás ajkai közül.
   Könny és vércsepp egyszerre hullt hófehér ruhára megfestve azt az alkony színére.
   Lujza mit sem törődve, hogy odakozmál a mártás, egyből ott termett szeretett barátnője mellett és felsegítette őt.
- Mi történt? Lábra tudsz állni? - kérdezte s most egyáltalán nem volt vidám a hangja. Aggódott, nagyon, de nagyon.
- El kell mennem hozzá. Hívott. Talán már túl késő is. – suttogta erőtlenül.
- Kihez? - kérdezte Lujza.
- Kedvesemhez. Érzem a fájdalmát, érzem élet és halál közt lebeg.
   Hirtelen mozdulattal magához vette varázsbotját, majd határozottan Lujza szemeibe nézett.
- Hívd össze a Kiválasztottakat, ők majd tudják mit tegyenek. Fuss Rowenhez a helyőrség parancsnokához, ő majd segít neked.
   Majd ajkairól ősi ének csendült fel, melyet még szerelme tanított neki azon az éjjelen midőn egybekeltek. Forrón simogató lágy dallam. Varázsbotja felizzott majd kékes fény vette körül s útnak indult a dal szárnyán kedveséhez, még ő sem tudta hova, de mennie kellett.