Evil may cry...

Hideg van, fázom. Hol vagyok? Nem tudom. Félek, rettegek. Megrémít ez a hely. Csend van, a levegő nehéz és a lágy szellő furcsa szagokat hordoz magával. Miért van sötét? Miért nem látok semmit? Fáj mindenem, a karom, a szárnyam... Hol a szárnyam? Hangos kacajra kapom fel fejem. Ismerősen cseng, mégsem értem. Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
- Isten hozott kedvesem... - a kép tisztulni kezd. Vörösen izzó szemek fürkészik tekintetem, s lágy ívű ajkak húzódnak kedves mosolyra előttem.
- Miért? - kérdezem.
- Elárultad őt, többé már nem akar téged...
- De én...
- Csss kedvesem – érinti meg vaskos, vörös ujjával ajkaim.
- Miért bűn a szerelem? - lehelem.
- A szerelem sosem bűn, csak nem mindegy kibe szeretsz bele...
- Miért? - intézek felé egy újabb, látszólag értelmetlen kérdést.
- Ne kérdezd az okát, magam sem tudom. De végre együtt lehetünk, ez semmit nem jelent neked?
- De, mindennél többet – mosolygok rá kedvesen. Igaza van. Többé már nem kell bujkálnunk előle sem.

Évekkel ezelőtt történt, azóta vele vagyok. Annyira más az ő világában minden. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ide kerülök.
- Szeretlek – súgja lágyan, s igézően vörös szemeiben furcsa fény izzik fel. Ha nem ismerném, megijednék tőle, de tudom, nincs mitől rettegnem. Mégis... Valami szokatlan és megmagyarázhatatlan érzés fog el. Ez nem olyan, mint amihez én hozzászoktam. Még mindig szokatlan... Most itt fekszünk, egymás karjaiban a beteljesüléstől remegő testtel. Minden annyira békés, annyira csendes. Nehézkesen veszem a levegőt. Hát így jár az angyal, ha egy démonba szeret bele. Félek, még sosem éreztem ilyet...
- Bocsáss meg nekem... - lehelem.
- Ne hagyj el kedvesem – cirógatja meg arcom gyengéden. Megfogom kezét, s egy apró csókot lehelek a vörös és durva ujjakra, melyek eddig oly kedvesen bántak velem. Ennyi volt, ennyi adatott meg nekem, hogy őt szeressem.
- Nem lesz semmi baj, ennyit ér egy bukott angyal élete...
- Nem vehet el tőlem.
- Már megtette. Már akkor megtette, mikor száműzött maga mellől ide, az alvilágba.
- Nem akarom, hogy ez legyen – gördült végig egy könnycsepp arcán. Még sosem láttam ilyennek. Angyalként, kettőnk közül, mindig is én voltam az érzékenyebb, ám valahol, szívem mélyén tudtam, hogy egy kedves, érző lélek.
- Szeretlek – suttogom. - Kérlek, hagy vigyem magammal a mosolyod... - törlöm le könnyeit.
- Sajnálom – leheli, s megfogva kezem, kedvesen elmosolyodik. Én is mosolygok, de érzem, nem tudok tovább küzdeni. Szemeim nehézkesen csukódnak le, majd csendben örök álomba zuhanok...

By:Cyklon 2009.04.06.