Craziness

Téged akarlak. Újra érezni ujjaid érintését, melyek csigalassúsággal szántottak végig testemen fokozva a gyönyör minden egyes percét. Mikor ajkaid vadul martak rá enyéimre, mikor forró leheleted megcirógatta hasfalam, s minden mozdulatodra az édes őrület ragadott magával. Vágyom rád. Akarlak. Félek... Tőled félek. Attól, ami lettél, aki lettél. Már nem úgy nézel rám, mint pár hónapja. Valami megváltozott és nem tudom mi lehet az oka. Éjszakákon át álmatlanul forgolódom ágyamban, miközben folyton te jársz a fejembe és az az éjszaka. Az éjszaka, mely talán tönkretett köztünk mindent. Egy ártatlan bulinak indult és idáig fajult. Nem tudtam elviselni, hogy a mérhetetlen mennyiségű alkohol, miként taszít téged egyenesen az öntudatlanság felé, de te szemmel láthatóan jól érezted úgy magad. Kirángattalak az utcára, mit sem törődve azzal, hogy éjszaka van és szakad az eső. Csak ez téríthetett észhez. Ez az egy esélyem maradt veled szemben. Dühös voltál. Mindenfélét vágtál fejemhez akkor, én mégis melletted maradtam. Mégis megpróbáltalak észhez téríteni, de makacsságod nem hagyott nekem sok lehetőséget. Életemben először ütöttelek meg akkor és utána egyből megbántam. Megragadtad kezem, majd szorosan magadhoz húzva csókolni kezdtél. Rosszul voltam az alkohol szagától, ami belőled áradt, de gyenge is, mert nem voltam képes megtenni az első lépéseket, hogy ellökjelek magamtól. Ravaszul rám mosolyogtál miután ajkaink szétváltak, s én zihálva kapkodtam levegő után, józanságot pumpálva magamba...

Most itt állok az üres próbateremben, elmerengve, búsan egymagamban, s szomorkásan csendülnek fel a magányos dallamok egy kopott zongorán. A szívemben érzett fájdalom sosem hagy nyugodni tán. „Hiányzol” lehelem, s egy kósza emlék elevenedik fel a teremben. Ott állsz mellettem, gitárod húrjain egy melankolikus dallam cseng. Csak nézlek, nézlek, míg még tehetem. A falak elnyelik bánatom, a kopott tapéta elrejti magányom. Üresség, ez maradt utánad. Fájdalom, gyász és bánat. Neved suttogom, de nem hallod, többé már nem ölel meg két karod. Ujjaim lassan siklanak végig a zongorán, s játsszák szívem buta kis dallamát. Fájdalom cseng a sorok között, az őrület most e négy fal közé költözött. Könnyek folynak végig arcomon, de a játékot abba nem hagyom. Ez maradt nekem csupán, ez a kis dallam, mely hozzád láncol, magával ragad. Jöjj őrület, jöjj fájdalom, édes öntudatlanság, pusztító kín. A falakat bámulom, de a zongorát nyugodni nem hagyom. Üveges tekintetem a messzeségbe réved, gyere vissza, s mond, hogy mindenki téved. Fáj, hogy itt hagytál, hogy szó nélkül távoztál. Még itt ég ajkamon ajkaid tüze, még érzem tarkómon forró leheleted, melyek megcirógatták bőrömet. Még hallom búgó hangod, ahogy kéjesen fülembe súgja: szeretlek. Megremegek. Olyan hideg minden, a próbaterem üres...
Egy fantom, egy szellem, egy látomás...
Zongorám mellett állsz. Nyakadban gitárod, mosolyogsz, s lassan te is játszod eme kínkeserves, búskomor dallamot. Együtt vagyunk. Ismét veled. Fájdalmasan nyögök fel, s ajkaim neved suttogják bele a szoba csendjébe. Már nincs miért játszanom. Már rég meghalt bennem minden. Felállok, s az ablakhoz lépek. Az eső rendíthetetlenül szakad, mintha ő is átérezné fájdalmamat. Átölelsz. Érintésed jéghideg, mégis megremegek. Miért kellett így véget érnie? Dühös voltam rád, gyűlöltelek, még akkor is, még abban a percben is mikor magad mögött hagytad ezt az egész életnek nevezett cirkuszt. Lehunyom szemem, de csak egy pillanatra. Már nem vagy itt velem... „Meghalt” visszhangzik fülemben nővéred keserves sírása, amint nyakamba borulva közli velem a tényeket, itt, a próbateremben. Ez a terem volt első együttlétünk szemtanúja, s ezek a falak most szerelmünk koporsója. „Ég veled” lehelem a párás ablaknak a szavakat, s egy könnycsepp gördül végig arcomon, mikor meglátom felderengeni alakodat. Miért vagy itt? Miért kínzol most is? Közeledsz felém, szótlanul, mosolyogva, s újra átkarolva húzod fejem mellkasodra. Felzokogok. Görcsösen mar belém a tudat, hogy ennyi volt. Nem próbálsz meg megnyugtatni, nem teheted. Csak ölelsz szorosan, s várod, hogy végre kisírjam magam.
„Bocsáss meg” hallom meg hirtelen búgó hangodat.
„Miért?” zokogok fel újra. „Miért kellett így elmenned? Miért kellet velem veszekedned?”
„Sajnálom”
„Szeretlek te barom, érted?”
„Én is szerettelek” mosolygod.
„Akkor miért tetted? Miért löktél el magadtól, mintha nem kellenék már neked?”
„Mert szerettelek...”
„Barom!” üvöltöm, s mindenem megremeg. Már nem érzem óvó karod magam körül, s lassan elhomályosodik minden.
„Szeretlek” hallom még egyszer utoljára mézédes hangod, majd néma csend telepszik rám és a sötétség elnyel. Mikor magamhoz térek a rozoga kanapén fekszem, s körülöttem ismerős arcok jelennek meg. A zenekarunk, a bandánk, a barátaink. Mind itt vannak velem, csak te hiányzol közülük. Felülök. Néma csendben az ablakhoz lépek. Most ők sem szólnak semmit, nem kérdik mit miért teszek. Megragadom a kilincset, s kinyitom az ablakot. „Ég veled szerelmem, isten hozott őrület!”

Falak, hófehérek, csend, béke, magány, nyugalom. Fehér köpenyes alakok vesznek körbe, s nyomják belém a nyugtatót. Nem tudok mozdulni, nem engednek. Karjaim egy fehér ruhadarab szorítja testemhez. A kényszerzubbony. Egy széken ülök, elhagyatva egy aprócska szobában, s az ablakot kémlelem. Tudok mindenről, mikor ki van mellettem, de már nem érdekel az élet... Mindenki itt van, vidítani próbálnak hasztalan. Feladják, már nem tudnak mit kezdeni velem. „Bocsássatok meg” lehelem magam elé, amint távoznak. Tudom, hogy fáj nekik, hogy így látnak és bánt, hogy miattam szenvednek, de nekem elég volt. Meguntam az életet...

Az ápoló bejön. Nem mozdulok. Azt hiszi még mindig a nyugtató hatása alatt vagyok. Lassan eloldoz, leveszi kényszerzubbonyom. Itt az alkalom. Embertelen erővel lököm félre utamból, szinte fel sem tudja fogni, mi történik most. Megragadom a pengét, mely ott pihen a tálcán behozott tisztálkodó szerek között. „Isten veletek!” suttogom... s lassan megjelenik egy karmazsin vörös folt, a hófehér anyagon...

By: Cyklon 2009.04.06.