Sötétség borult Gludin városára. Kihalt csend mindenütt. Békés otthonok, kihalt utcák s terek. Halk szuszogások az elsötétített házak falain belül. Sehol egy lélek. Az őrség csak a kapuknál foglalt helyet, hisz Gludin kis városában belső veszély nem fenyegetett.
   Hangos ajtócsapódás majd apró koppanások a város kövezetén. Megtörve a város csendjét szapora léptek csattantak a macskakövön.
   Rowen, a helyőrség parancsnoka hallotta meg először a koppanásokat, megfordult és látta amint egy apró termetű lányka szalad feléjük a sötétben.
- Ejnye no, gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helyük! – morogta a bajsza alatt. Ám, amint a sötétből a fáklyák fényébe ért az apró kis teremtés, egyből felismerte. Hisz ez Lujza a kovácsmester.
- Rowen, Rowen! – kiáltott Lujza, zihálva és csatakosan.
- Meg kell találnom a Kiválasztottakat, Liza azt mondta, hogy te segíthetsz.
   Rowen érezte és tudta, ha Lujza a Kiválasztottakat keresi, akkor nagy baj lehet.
- Erősítsétek meg az őrséget! –adta ki a gyors parancsot gondolkodás nélkül.
- Nem, nem kell, másról van szó. – lihegte Lujza. Dallanannak és neki kell a segítségük.
- Fújd ki magad és mondd el töviről-hegyire mi történt! – szólt Rowen és már vezette is volna be Lujzát az őrök kíváncsi fülei elől a laktanyába, de Lujza, legyökerezett ott, ahol állt.
- Arra most nincs idő, csak mondd meg hol találom őket, kérlek!
- Én nem tudom, de tudok valakit, aki tudja. Clarissa a térkapuk őre, ő segít neked.
- Akkor menjünk hozzá! – csattant fel Lujza és már rohant is.
   Rowen gyorsan kiadott néhány parancsot, majd Lujza után sietett.
   Clarissa a főtéren állt. Karcsú, látásra középkorú nő volt, díszes nemesi ruhában. Az istenek örök életet adtak neki egykor, de cserébe feladatául az Elmoreden városait összekötő térkapuk őrzését szabták a kortalan, gyönyörű nemeshölgynek.
   Lujza és Rowen szinte egyszerre értek oda hozzá. Lujza pár szóval elmondta Clarissának mi történt, majd oly könyörgő és bájos tekintettel nézett Clarissa fehér szemeibe, mint ahogy még soha senkire.
- Kérésed meghallgattatott és az Istenek elfogadták! – szólt földöntúli hangon és összecsapta két tenyerét.
   Mikor szétnyitotta, kezei közt kilenc aranypénz tűnt elő s rajtuk kilenc név ragyogott, tisztán olvashatóan: Zorgrena, Kya, Quwarg, Merydian, Belfagora, Szunita, Szolon, Beladrion és Dallanan.
- Fogd nemes törpelány eme aranyakat. Ha kettétöröd őket és kimondod a rajtuk lévő nevet, sorra megtalálod, akiket keresel. Ki véled tiszta szívből a nevet kimondja, elkísér utadon. Most menj és tedd a küldetésed, mellyel az Istenek megbíztak!
- Köszönöm! – fordult mindkettejükhöz Lujza, majd az első érmét kezébe is fogta és apró ujjaival megfeszítette.
- Merydian. – hangzott fel vékony hangján a név.
   Fehér fény villant fel a kettétört aranyból, körülvette Lujzát, aki egy szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Siker kísérje utad! – suttogta Rowen, majd Clarissára nézett és elindult vissza őrhelyére.

***

   Shillien szentje épp szokásos esti imáját végezte Istene szentélyében. Karcsú alakja épphogy kivehető volt a templom sötétjét megvilágító fáklyák meleg fényében. Szemében ott táncolt az oltáron égő gyertyák fénye, halványan megvilágítva arcának nemes, szép vonásait. Komolyság és áhítat sugárzott szemeiből, amint transzba esett. A sötét elfek leánya kihúzta magát és teste akár egy szobor, megmerevedett.

   A fáklyák kihunytak akár a csillagok, ha létük ideje lejár, majd sötétbe borult a templom. A gyertyák fénye megremegett, majd elenyészett a hirtelen támadó sötétben. Ekkor vakító fehér fény támadt az oltárból, mi betöltötte a templom oldalhajójában elhelyezkedő kis kápolnát. A fényből Shillien Arca nézett rá s halkan, ám mégis érthetően, földöntúli energiától átitatott hangon így szólt:
   Thorr népének lánya hamarosan felkeres és segítségedet kéri. A szövetségnek újra kell élednie, mert a sötét erők újra veszélyeztetik az egyensúlyt. Fogd e kardot s szolgáld Istened. Népünknek s e világnak szüksége van a szolgálataidra.
   Shillien fénye lassan kihunyt és elveszett a gyertyák lágyan lengedező lángjában.
   Merydian a földön tért magához. Fázott. Testét hideg verejték borította. Először észre sem vette, hogy kezei görcsösen fognak valamit. Egy míves kard volt az, melyhez foghatót még sohasem látott. Vésetein felismerte Shillien ősi rúnáit s mágiától átitatva ragyogott. Ekkor csapódott ki a templom ajtaja. Egy törpelány szaladt be zihálva az ajtón és egyenesen hozzá futott.
- Te vagy Merydian?
- Igen. – felelte.
- Dallanannak szüksége van rád.
- Igen tudom, Istennőm elmondta nekem.
- Keressük meg a többieket! – mondta Lujza s már vette is elő a következő aranyérmét.
   Merydian tudta, mit kell tennie. Shillien szentje már mindent tudott.
   Egyszerre mondta ki Lujzával a következő nevet:
- Zorgrena.

***

   Arcana lordja épp a napot nézte, mint tűnik el a horizonton. Kedvenc pillanata volt, mikor a vöröslő korong egy pillanatra még felszikrázik a horizonton, fényes aurát vonva a látóhatárra, mintha csak védőn ölelné a földet. Ha ideje engedte, egy naplementét sem mulasztott el, s most épp nem volt semmi dolga. Felragyogott a pirkadat holdja, mikor megjelent mellette Arcana hírnöke. Hasonlított a lényekhez, melyeket idézni tudott Arcana Síkjáról, mégis más volt. Aranyló aurába öltözött angyali teremtés volt, emberi, mégis, mintha egy szeretnivaló macska ötvöződött volna egy testben. Hangos dorombolás után csak ennyit mondott:
- Eljönnek érted. Készülj!
   A látomás, ahogy jött, oly gyorsan tűnt el. Érintés a vállán. Felnézett s egy ismerős arcot látott. Merydian. Zorgrena azon vette észre magát, hogy a földön térdel, és kezében egy selyemnyakörvet tartva könnyeivel öntözi azt.
- Látom te is megkaptad a hívást! – szólalt meg a dúskeblű szépség. – Tégy hát úgy, ahogy Istened rendelte.
   Újabb érme került elő és újabb szó hasított az alkony csendjébe:
- Kya.

***

   Halk mormogás szűrődött ki az Orkok falujának egyik kunyhójából. Kya hosszú útról tért meg. Olyan fáradt volt, hogy mégcsak le sem vette vértjét, melyen ott száradt a goblinok zöldes vére. Otthonát állandó veszély fenyegette. A goblinok törzsei szerteszét szóródva húzódtak meg a vidék völgyeiben és a hegyek sötét barlangjaiban. Alig tudta volna megszámolni hány olyan nap volt, hogy ne vezényelték volna ki a falu védelmére.
   A mai különösen véres küzdelem volt. Három törzs összefogott és ezzel egy nagyobb haderőt képviselve indult meg feléjük. Sok ork vesztette életét és Kyát is csak Paagrio kegye mentette meg a pusztulástól. Aludt hát, az első szalmahalmon, amit talált. Fegyvere a földön maga mellé dobva, rajta a bárd tüskéi közt apró húscafatokkal.
   Aludt, de álma nem volt békés. A sötétség kistermetű szolgáinak fogságába került, akik mindenféle kegyetlen fortéllyal kínozva próbálták kiszedni belőle haditerveiket. Szurkálták, megperzselték, fél szemére megvakították. Aludt s nem ébredt fel csak fájdalmas horkantásokkal és felszisszenésekkel tudatta a külvilággal – szenved. Végül, mert nem jártak sikerrel a goblinok, úgy döntöttek mágián égetik meg s húsából falatoznak majd. Hosszú, szikár kezek ragadták meg és cipelték vesztőhelye felé. Már égett a mágia s lángjai lassan perzselni kezdték testén a szőrt s már épp fájdalmasan üvöltött volna fel a kibírhatatlan fájdalomtól, mikor történt valami. A tűz hirtelen simogató bársonyként érintette testét. Először csak körbeölelte s ahová a lángok elértek sebei bezárultak s gyógyító erővel helyrehoztak mindent mit a csatában s a kínzások alatt elszenvedett. Majd a lángok hirtelen tűztengerként, teljes körben kiterjeszkedtek s a goblinok tábora egy másodperc alatt elenyészett. Néhány sikoly még hallatszott, majd minden elcsendesedett.
   A tűz alakot öltött és furcsa kaffogó hangon egy ősi nyelven szólította meg Kyát.
- Még nem halhatsz meg. Nem jött el még a te időd, nem úgy az árulónak. S most ébredj! Kiválasztott!.
   Verejtékesen, zihálva ébredt. Körülnézett. Szemében még ott égett Paagrio tüze. Nem kellett fáklya fénye. Kifinomult ork szeme a sötétben is tökéletesen látott. A szoba úgy volt, ahogy hagyta. Majdnem úgy. Vértje nem volt rajta s fegyvere sem mellette hevert, ahogy érkeztében ledobta. Nem messze tőle a durva faragású asztalkán, melyen oly ritkán fogyaszthatta el vacsoráját, most a piszkos tálkák helyett egy pompás vésetekkel díszített vért volt s fegyvere ragyogása sem nyomhatta el a rajta zöldesen cikázó fényeket.
   Egy karcsú alak ekkor jelent meg kunyhója ajtajában, akit mintha egy gyermek tuszkolna befelé.
- Gyújts fényt, itt kell lennie! – szólt egy gyermeki hang.
- Gyertek be Merydian! – szólalt meg Kya. Finom orra érezte nem idegen jött. – Egy percet kérek és indulhatunk.
   Merydian bólintott és társaival együtt belépett a szobába. Egy pillanatra villanás szűrődött ki a kunyhó törött és félig megereszkedett spalettái közül és halk suttogás.
- Beladrion.

***
   Beladriont és Quwargot az Ősanya Fájánál érte az alkony. Az egész napot együtt töltötték. Két egyforma arc, egyforma alkat. Ahogy egymásra néztek, mintha csak tükörbe néztek volna. Az ikrek úgy egy elmoredeni esztendeje nem látták egymást. Épp indultak volna, hogy még egy esti sétát tegyenek a város mellett végigszaladó kis folyó partján, mikor a fa mélyéből felhangzott az ének:

"Az igaz lovag bátor, szíve mindig nemes.
Kardja az árvát védi, ereje a gyengét segíti,
dühe a gonoszakra sújt. Mindig igazat szól."

   Majd a haldokló Ősanya Fájának törzse megnyílt s a fényből egy aranyló vörös vértezet, egy lovagi kard s egy hosszú fából készült, majd két méter magas bot került elő. A két ifjú önkéntelen mozdulattal vette magához Éva adományát. A vértezeten s a kardon Éva lágy szólamai ragyogtak aranyló fényben, s mintha a botot az Ősanya Fájának meleget sugárzó kérgéből faragták volna ki, végén a lombkoronát szimbolizáló formával.
   A törzs bezárult s a halványuló fényből isteni sóhajként hangzott a szó:
- Induljatok!
   Az ikrek egyszerre rándultak meg. Már nem voltak kettesben. Egy ork, egy törpelány, egy emberlány s egy kékes bőrű nő állt ott a sötét elfek népéből…
- Belfagora!

***

   A lovag léptei hangosan koppantak a kihalt katakomba halálszagú falai közt. Nem fordított fölösleges energiát a lopakodásra. Nem lopni vagy besurranni jött ősi halottak kincsei után kutatva, mint a szerencsevadász sírrablók. Tudatos, megfontolt léptekkel haladt előre a folyosón célja felé. Nehéz vértje átnedvesedett a párás levegőtől, izmos karjában izzó acélpenge, baljában díszes lovagi pajzs. Sisakot nem viselt. Zavarta volna a látásban az amúgy is homályos folyosókon, még akkor is ha a sötét elfek népének megadatott, hogy még a teljes sötétségben is láthassanak. Hosszú szempillái alól egy gyönyörű szempár villant ide-oda a sötétben. Arca finom vonásokkal megáldott, tiszteletet parancsoló elf arc. Ereiben a sötét elfek egy nemes családjának vére csörgedezett. A súlyos vért alatt szikár izmok dolgoztak, egy egyszerű ember tán megroppant volna a nehéz súly alatt, nemhogy egy nő. Mégis Belfagora, mintha csak báli ruhát viselne, úgy mozgott benne. Egy volt azon nők közül, kiket a Shillien Rendje kiválasztott népük leányai közül, hogy úrnőjüket szolgálja.
   A Sötét Előjelek katakombájának zord folyosóján, határozott léptekkel haladt célja felé. Egykoron ez volt sírhelye népe nagyjainak, ám ama kaotikus időkben, midőn a sötét erők újjászülettek Elmoreden világán a katakomba mélyén egy más dimenzióból megannyi szörnyeteg özönlötte el ősei nyughelyét. Rendjének tagjai sok vért hullajtottak már, hogy visszahozzák e hely békéjét, de úgy tűnt, ha elpusztítanak egy sötétségből szabadult élőholtat, máris kettő veszi át helyét.  Rájöttek, hogy csak egy módon állíthatják meg őket, ha elérik a kaput és örökre bezárják azt. Tizenkét bátor lovag indult el a feladatra, de a többiek már odavesztek. A folyosó hirtelen jobbra fordult s a posztóvért alatt is érezte a változást, a hirtelen hideget. Lehelete apró felhőként gomolygott karcsú ajkai közül. Lassított léptein, és ekkor megérezte a veszélyt. Az hosszú évek során kialakult benne egy hatodik érzék, mely már oly sokszor megmentette életét. Védekezésre emelte pajzsát, melyen a következő pillanatban fémes csikorgás jelezte a végigszántó, halálos karmok támadását. Egy vörös, díszes köntösben lebegő halálrém tört rá az előtte lévő terem sötétjéből. Valamely nekromanta szelleme lehetett egykoron, mely az élők életerejéből táplálkozva tartja e síkon összeaszott materializálódott testét. A köntös alatt csak csontok s néhány foszladozó húscafat hirdette, hogy valaha emberi lény lehetett. Belfagora kissé meghátrált, de nem félelemből. Hagyta, hogy az általa idézett, feje fölött lebegő kis fények kifejtsék hatásukat szörnyű ellenfelére. Ezek, a manahálóból idézett parányi lények tették is a dolguk. A lovagok Shillien lelkeinek hívták őket és a Rendben minden lovag elsajátította az idézésükhöz szükséges bűvigéket, melyek segítették őket a harcban. Belfagora érezte, hogy mind a három parány lélek lecsap ellenfelére, ami sikoltva hátrált meg a fájdalomtól. Ezt a pillanatot használta ki és nagy erővel lendítette meg súlyos kardját. Egy halott végtag hullt csapása nyomán a földre, mely azon nyomban eggyé vált a katakomba padlóját vastagon borító porral. Ellenfele új erővel támadt s halálos táncba kezdtek. Egymás után csapott le kard és karom. Lovagi vértje és pajzsa még bírta az ütéseket, ám a lény egyre inkább Belfagora védtelen feje irányába csapkodott megmaradt kezével. Ekkor vette észre, hogy a végtag, melyet imént levágott újból kezd kinőni a csonkból.
- Hosszú küzdelem lesz, de akkor is visszaküldelek a pokolba, ahonnan jöttél! – gondolta s újfent támadásba lendült. Ellenfele szájából egy sűrű fekete felhő indult meg sebesen és egész felsőtestét beborította. Mintha egyszerre száz harang szólalt volna meg fejében és tüdejét, mintha prés nyomta volna össze. A harctól fáradtan önkéntelenül is levegőt vett, mélyen beeresztve ezzel testébe a mérget. Látása elhomályosult és már kapta is az első vészterhes csapást. Hatalmas csörömpöléssel esett neki a folyosó falának, mely ha nincs ott tán el is esik az ütés nyomán. Kezéből kifordult a kard és érezte a szemébe ömlő meleget. A homlokán ejtett sebből patakzott a vér. Látta, amint a halálrém újra közelít, s lecsapni készül. Várta a halált.
- Elbuktam én is! - volt az utolsó gondolata és megjelent előtte társainak arca.
   Hideg acélkarmok szorítását még érezte fején, felkészült hát a halálra.
   Messze, nagyon messze egy dal csendült.
   Látta, amint Shillien angyala leszáll mellé, ám ahelyett, hogy magához ölelte volna, hogy úrnője elé vigye, megszólította:
- Nem buktál el Kiválasztott. Hűségedért Shillien megajándékoz. Élj s csatlakozz társaidhoz, hogy megmentsd Dallanan kihunyófélben lévő életét.
- Ez az amulett – s szavai közben egy nyakláncot akasztott Belfagora nyakába – az oroszlán erejével ruház fel s a hegyi medvék szívósságát adja majd neked. Használd Istennőd dicsőségére s vidd győzelemre a végső csatát.
 Éva szent fényében a halálrém sikoltva vált hamuvá. Quwarg botja fénylőn mutatott arra, a pontra, ahol az imént, még a szörnyeteg állt. Lujza kissé megszeppenve bújt Beladrion mögé.
- Uh na’ me! – hangzott fel ekkor, mély női hangon.
   Belfagora feje kezdett kitisztulni s vére, mely imént még arcán folyt végig visszafele kezdett el áramlani a mélyen vágott sebbe, majd az, mintha nem is lett volna, összezárult. Füléből eltűnt a zúgás és újra levegőhöz jutott.
- Hát mindig én kell, hogy megmentselek? – mosolygott rá Merydian. Fogd a kardod, úgy hiszem, tudod már a dolgod. Minden perc drága. – s mire e szavakat kimondta arca ismét komollyá vált.
- Lujza! A következőt. – szólt, majd ismét Belfagorahoz fordult. – Ide pedig még visszatérünk, hisz itt is küldetésünk van.
   Miközben Lujza erszényében kutatott Zorgrena már bűvös jelet rajzolt a falakra, melynek csak ő és Merydian tudta célját.
- Egy eltűnt! – csattant fel Lujza. Négy kellene, hogy legyen, de csak három van.
- Persze, hogy eltűnt Thorr leánya, hisz Quwargra, Beladrion mellett találtunk rá. Fogd hát a következőt s ne aggódj, az Istenek tudják mit cselekszenek.
   Körülállták hát mindannyian az aprótermetű Lujzát s a nevet kiejtve, maguk mögött hagyták az elátkozott sírhelyet.
- Szolon.

***

   Kecses léptű sötét elf táncolt Aden kolosszeumában. Két penge csillogva perdült s hasított az alkony hűvös levegőjébe. Az okítást már befejezte, tanítványai visszatértek az adeni szállásra. Most rajta a sor. A gyakorlatot minden este elvégezte. Ha nem pengék lettek volna kezében, külső szemlélő tán táncnak nézte volna, oly finoman kidolgozott mozgással lendült egyik lábáról a másikra a halványkék bőrű nemes. Fekete páncélját mintha testére öntötték volna, úgy követte hordozója mozgását. A két míves penge oly gyorsan cikázott, hogy szemmel alig lehetett követni. Hárítás, szúrás, csak az avatottak szeme tudta volna megmondani mi célja épp a mozdulatnak. A feljövő hold fénye meg-megcsillant a sötét pengék ezüstös vésetein. Szolon arca rezzenéstelen volt, a levegőt oly egyenletesen vette, mintha csak Innadril frisslevegőjű partjain sétálna, kedvtelve nézve a hullámzó habokon megtörő, lemenő napfényt. E tánctól érzékei kitisztultak s felerősödtek. Minden mozdulata tökéletes harmóniát teremtett testében s lelkében.
   Fekete öltözetű nő jelent meg a kolosszeum kapujában. Vértjén a váll-lapok mögött tüskék meredtek akárcsak apró szárnyak lettek volna. Kezében két isteni fényben izzó penge. Felnevetett, majd ő is táncba kezdett s lépésről-lépésre közelítette meg Szolont.
- Ideje Szolon mester, hogy új táncot tanulj! – nevetett fel, majd gyönyörű szemei földöntúli fényben izzottak fel. Rakoncátlan hajtincseibe belekapott a szél, ahogy forogva támadást indított. Szolon még sosem látta ezt a harcmodort pedig úgy ötven éve volt mestere a pengék táncoltatásának. Nagy nehezen hárította a csapást, ám az ütés megtörte koncentrációját s elvétette a lépést.
   A nő hátrébbtáncolt, majd újra felnevetett.
- Még egyszer! – kiáltotta s hangjába földöntúli hang vegyült. – De most figyelj jól!
   Újra halálos táncba kezdett. Szolon újra érezte a harmóniát s látta a lány miként fordul s gyakorlott szeme immár látta, mi a célja e titokzatos látogatónak. Teste mozdult s máris utánozta a lány mozgását, s mikor az lecsapott, már sikerült hárítania a felvillanó pengéket. Úgy öt percen át csattantak a pengék felverve a kolosszeum éji csendjét, mikor is a lány egy hatalmas szaltóval kihátrált a küzdelemből s megszólalt:
- Immár ismered a táncot Kiválasztott. Használd tudásod, melyet Istenedtől kaptál s mentsd meg barátod, Dallanan életét.
   Szemei ismét felragyogtak, majd újabb táncba kezdett, s távolodva alakja lassan sziluetté vált, majd eltűnt.
   A feje kóválygott és gyomrában, mintha felforrt volna az epe, úgy hányt.
- Semmi baja. – mondta Merydian az aggódó Lujzára nézve. Shillien őt is meglátogatta, de egy ilyen találkozás még a szenteket is kimeríti, amint láthattad, kik erre készülnek egész életük során. Még akkor is, ha Kiválasztottról van szó.
   E szavakra nézett fel Szolon. Gyomrában ugyan még érezte a sajgó fájdalmat s az epe ízét szájában, de Merydian érintésére kezdett helyrejönni. Ahogy körbenézett ismerős arcokat látott kikkel egykor sok időt töltött el együtt, vagy külön-külön.
- Kelj fel Szolon! Szunita Thorr leánya vár reánk.
   Lujza már vette is elő a következő érmét…
- Szunita.

***

   Lujza orrát ismerős szagok és illatok csapták meg. Parázsló szén, lobogó tűz lángjából felszálló vékony füst illata. A nagynak nem mondható műhely sarkában fújtató dolgozott és a kemencében hevesen égett a tűz. Melege az egész helységet bejárta. Mindannyian jártak már itt, kivéve Lujzát, aki csak hallott róla.
   Szunita előlépett a sarokból, ahol eddig ült egy kis farönkön. Testén ezüstfehér páncélzat, s kezében hatalmas csatabárd. Lujza értő szeme egyből látta, hogy tán öt perce sincs, hogy a penge elkészült.
   Az ő műhelye volt ez. Thorr leányáé, ki minden hírneves kovácsmester tanítója volt, nőké és férfiaké egyaránt. Bár arca egy gyermeké volt, mégis már több száz éve, hogy kitanulta mesterségét és több száz tanítványa űzi még ma is e foglalkozást. Szunita apja Reorin évszázadokkal ezelőtt eltűnt, s a szóbeszéd úgy tartja, valamely nagy hibát követett el az Istenek ellen s valahol remeteként bujdokol az Istenek haragja elől. Idáig jutott Lujza a hallott legendák felidézésében, mikor Szunita megszólalt:
- Indulhatunk, kész vagyok.
   Merydian tudta, hogy a törp mestert Thorr látogatta meg s kezében a fegyver s rajta a ruha az ő útmutatásai alapján készülhetett el. Mi sem bizonyítva ezt jobban, mint Thorr védőrúnái a páncélzaton s a vésetek a bárd edzett pengéjén, mely vért még sosem látott.
   Merydian odafordult Lujzához:
- A te küldetésednek itt vége bátor leánya Thorrnak. A barátaid megtaláljuk és épségben hozzuk el hozzád. Most maradj itt és várj. Mire eljő a hajnal újra együtt leszünk.
   Kezükben felragyogtak a fegyverek és ajkukról egyként hangzott fel az utolsó név, mikor Merydian eltörte az utolsó aranyat.
- Dallanan.
   A fehér fény felragyogott s arcukat megcsapta Narsell csikorgó szele.