Liza libabőrös lett. Lenge ruháján átfújt a kegyetlen szél. Arcába hópelyhek záporoztak. Megérkezett. Szerelme teste a lábai előtt hevert, vérben s fagyottan. Szíve összeszorult, ahogy kedvese fölé hajolt. A havat a vér sötétvörösre festette s gőzölögve a hidegben lassú alvadásnak indult. Liza megcsókolta Dallanant.
   Meleg. Az ajka még meleg. Tán még nem késő. Felegyenesedett és ajkairól felhangzottak Éva szavai.
- Szólítlak Éva, te éltet adó, add nékem gyógyító erőd! – hangzott fel ajkáról újra s újra a mágikus ige és aranyeső követte minden mozdulatát.
   Ám kedvese nem mozdult. Újra és megint elhangzottak a szavak, de a sebek nem forrtak össze, kedvese nem mozdult. Egyre kevésbé bírta megnyitni a mana-hálót, hogy Évát szólítsa. Szeméből véres könnyek gördültek végig arcán a koncentrációtól és a kimerültségtől, de egyre csak szólította az Istennőt. Kezében felizott a bot, érezte, ha meg nem is gyógyíthatja kedvesét, de a sötétségbe nem engedheti, míg megjön a segítség. Hófehér ruhája már olyan volt, mintha halálos sebet kapott volna a sok vérveszteségtől, de táplálta a szerelem ereje.
- Szólítlak Éva, te éltet adó, add nékem gyógyító erőd!
   Éjközép lett s mintha már a hold szeme is véres könnycseppeket hullajtott volna a földre. Liza lába megrogyott.
   Fényesség. Homály. Egy erős kar, mely megóvta az eséstől. Valaki a nevén szólítja:
- Liza.